2007 nyarától -2008 tavaszáig óriási harcot vívtam magamban. Ekkoriban vizsgálták ugyanis, hogy hogy állnak a hormon szintjeim, képes -e a szervezetem petesejteket termelni, van -e peteérésem, vagyis hogy lehet-e gyerekem. Akkor azt gondoltam, bele fogok halni ha kiderül, hogy nem lehet. Azt akarták csinálni, hogyha van peteérésem, akkor mesterségesen létrehozzuk, és leszívjuk őket, és lefagyasztjuk, hogyha majd szeretnék gyereket, akkor fel tudjuk őket használni. Az egész olyan ijesztőek tűnt akkor. Ott voltam 20 évesen, társ nélkül. Tele voltam bizonytalansággal. Nem tudtam lesz-e valaha társam, és akkor meg minek az egész. Féltem, az egész folyamattól. Gyógyszerek, tűk, fájdalom. Lehet hogy ereménytelen lesz, millió mellékhatása van, és teljesen feleslegesen. Valahogy nem tetszett az egész. Akkor úgy voltam vele, hogy nem fogom magam kitenni ennek a hercehurcának, csak azért, hogy jobb legyen “húspiaci értékem” a pasiknál. Az én genetikai állományomnak már úgy is mindegy, és nem fogok szenvedni, hogy egy férfi majd továbbadhassa génjeit. Aki tényleg szeret, az elfogad így, és nem várhatja el, hogy kitegyem magam olyannak, amitől rettegek, de valószínűleg, úgy is egyedül maradok. Gyerek nélkül is lehet teljes életet élni, ha meg szeretnék babát, akkor meg örökbefogadok.
Aztán megtörtént a csoda, és sikerült társat találnom.
Kommentek